Elgondolkodós, magamba nézős,csendben figyelős időszakom van. Belefolytam egy család életébe,igaz nem önszántamból hanem felkérésre,mégsem tudom megfejteni teljességében mit keresek ott. Egyszerű kis segítség kéréssel indult amit rögtön elfogadtam és természetesen segítettem. De sajnos rövid idő alatt kiderült hogy itt nem egyszeri segítség nyújtásról van szó, hanem a feladat és a felelősség remélhetőleg, csak átmeneti ,átvállalásáról. Kezd nagyon kényelmetlen lenni,viszont fogalmam sincs hogyan másszak ki anélkül hogy valakit megbántsak. Egy közeli hozzá tartozóm (nem vér szerinti) sajnos gyógyíthatatlan,előre haladott stádiumban lévő beteg. Fontosak nekem,amióta élek ismerem . A családja roppant elfoglalt így én maradtam akinek akad még néhány szabad órája napközben, hogy orvoshoz ,vizsgálatokra kísérjem el és navigáljam a különböző osztályok és vizsgálatok között. Sok kérdés felmerül bennem. Pl Miért Én? Mert Te erős vagy. Mert bíznak benned. Mert Te ismered valamennyire az egészségügyet. Bla-Bla.. Őszintén szólva egy cseppet sem vigasztal és egy csepp erőt sem add. Amikor bele kell néznem a szemébe és érthető módon tudatni vele, hogy nem tudják megmenteni az életét picit az én lelkem is velehal….Mikor belefúrja a tekintetét az enyémbe és látom,érzem hogy azt várja biztassam és adjak reményt hogy igen innen is van vissza út. Én pedig megteszem ,biztatom és mosolygok ,hazudva és szégyenkezve de,mit is tehetnék? Van jogom elvenni az utolsó reményt? Vagy van jogom hazudni és félre vezetni? Nem tudom a helyes választ. Ha őszinte vagyok, kegyetlenségnek érzem. Ő pedig védekezésként nem akarja meghallani, megérteni reménytelen helyzetét. Ha hamis reményt ébresztek, szintén kegyetlenségnek érzem.Ha kiszállok és nem támogatom tovább, úgy érzem cserben hagyom. Ha tovább csinálom vele a vizsgálatokat, magamat kínozom. A közvetlen családja pedig kedvesen és nagyon ügyesen távolságot tart. Érdeklőnek ugyan mit is mondott az orvos de, a fájdalmában,félelmében senki nem akar osztozni. Biztos, hogy nem ma fogom eldönteni ,hogyan tovább. És az is lehet ,hogy sosem jön el megfelelő pillanat,alkalom a családi feladatok letételére. És az is biztos hogy,megint óriási tanítást kapok ,csak azt sajnálom ,hogy ilyen fájdalmas utakon kell haladnunk…