Most az “idő megáll”, legalábbis a megszokott folyam egy időre elakad.
Pihen.
Szükségem van egy ölelésre, vagy inkább sokra (de tudod biztosan, hisz te is éltél már meg hasonlót, mint amit most én), olyan szívből jövő ölelésre, megértésre.
Szünet, ami arra is kell, eldöntsem hova, merre tovább.
Ugye milyen gyenge vagyok, hisz félek kérni, és mások azt hiszik hűűűha, milyen erős ember.
De eljött az az idő, amikor nem menekülhetek tovább saját magam elől, a saját gyengeségem elől.
Ugye az nem baj hogy én is vágyom arra hogy szeressenek, hogy megértsenek, hogy törődjenek velem.
Érted ugye?
Ahogy eddig másoknak mondtam, most magamnak: a saját életed a te kezedben, jogodban áll döntést hozni, mégpedig olyat, ami számodra megfelelő.
