Újra itt ülünk a kórház folyosóján. Nem tudom mi a rosszabb a szagok vagy nővérek, orvosok látványa, közelsége. Az is lehet, hogy a várakozás, ami sokkal hosszabbnak tűnik mint a valós ideje. Sorban ülünk a székeken, betegek és kísérőik, csak a szemek mozognak kutatva a maszkok fölött. Sokadjára vagyunk itt mégsem tudok felengedni, pedig hálás vagyok amiért én most csak kísérő vagyok. Próbálok magabiztosnak és optimistának tűnni, de belül remeg a gyomrom és szégyen érzetem van a hamis maszkom miatt. Reménykedem hogy pártfogoltam nem érzi az én félelmemet, hiszen nekem kellene őt támogatnom. Félek hogyan fog reagálni ha kimondják; nem tudnak segíteni rajta. Félek hogyan fogok reagálni a fájdalmára, biztos megint elsírom magam. Utálom, hogy minden szomorú vagy megható dolgon elsírom magam. Stabilnak kell maradnom, hogy a támasza lehessek. Támasza egy olyan embernek aki soha nem kért segítséget. Sajnos valószínűleg ez is vezetett ide ahol most vagyunk, ide ahol már nem tudnak segíteni. Csak várunk és agyalunk hogyan tovább…